A következő karácsonyi történetet édesanyám mesélte el nekem, akinek egy idő után már nem volt igazi ünnep a karácsony.  Aztán mindez az egyik szentestén megváltozott, onnantól másképpen tekintett már erre a napra. Hogy mi is történhetett? Az anyukám elbeszéléséből kiderül:

– Az édesanyám halála után már egyik ünnepünk se volt ugyanaz, sem a születésnapok se a karácsonyok.  Ráadásul szenteste előtt egy hónappal is hunyt el, ami még rosszabbá tette nekem ezen időszak eljövetelét.  Amíg élt minden családi eseményből, például a születésnapokból, a névnapokból vagy akár karácsonyokból nagy családi összejövetelt rendezett. Ilyenkor a rokonság többsége ott volt, igazi nagycsaládi ünnepeink voltak.  Addig volt minden karácsony számomra is igazán egy valódi meghitt ünnep.   Édesanyám volt az oszlopa ennek a családi egységnek. Amikor ő már nem volt köztünk, az évek alatt elmaradoztak tőlünk a családtagok már nem is igen látogattak bennünket és mi se őket. Sőt édesapám, anyám halála után tizenegy évvel újra nősült ezért elköltözött tőlünk.  Így ketten maradtunk öcsémmel, akinek tizennyolc évesen katonaságba kellett mennie én meg Csehországba mentem dolgozni. Így üresen állt a családi házunk.  Ezért se nagyon szoktam haza menni az ünnepekre, mert nem is igen volt kihez, egy-két embert leszámítva. Ám azon a bizonyos szentestei napon 1989-ben, mégis haza mentem valami belső megérzés vezérelt, hogy látogassak haza.

Soha nem felejtem el, amikor haza értem egy hideg sötét ház képe fogadott. Az egész házban nagyon hideg volt.   Annyira fáztam még a téli kabátomban is, hogy azon voltam, hogy minél előbb befűtsek, és ágyba kerüljek. Amint elvégeztem mindezen teendőimet, le is kapcsoltam a villanyt, készülve, hogy kialudhassam magam és átaludhassam ezt a napot.

Alig, hogy elaludtam volna, valakik teljes erővel nyomták a csengőt a bejárati kapun és közben hangosan kiabáltak:

– Éva engedj be, mi vagyunk azok, Nelli az unokahúgod és a barátaid. Jöttünk, hogy veled tölthessük a szent este napját.

Nehezen kitámolyogtam az ágyból és kinyitottam az ablakot, hogy elküldjem őket haza, mivelhogy nem igen voltam ünnepi hangulatban.

– Sziasztok, ez igazán kedves, de nincsen kedvem ünnepelni. Illetve ha be is hívnálak, benneteket nem tudlak megkínálni, mivel nincs itthon semmi vendégváró étel, ital.

– Nem baj, nem fontosak ezek, miattad jöttünk, kérlek, engedj már be, légy szíves.

Addig kérleltek, míg végül felöltöztem és kinyitottam nekik a kaput. Jöttek vagy tíz -tízenketten, biztos kántálni voltak, legalábbis a jelmezekből ítélve, mivelhogy ez nálunk akkoriban szokás volt a ’80 as években, hogy házról házra járnak a fiatalok énekelni, karácsony mind a három napján. Amint beengedtem a csapatot láttam, hogy nem csakhogy szerény személyüket hozták, hanem minden olyan dolgot, amely egy igazi ünnepi hangulathoz kellhet: ételt, italt, sőt valaki még egy fenyőfát is.

A lányok, Nelli unokahúgom vezetésével azonnal neki láttak kipakolni a tálcákra a magukkal hozott elemózsiát.  A fiúk előkeresték a bakelit lejátszót, amitől egy kettőre a csendes házunk megtelt legszebb karácsonyi dallamokkal.  Ezek után feltették a magukkal hozott fenyőfára a díszeinket, amelyek már évek óta ott porosodtak nálunk a szekrény tetején.

Senkinek nem mondtam el, hogy karácsonyra haza jövők. Ezért is csodálkoztam azon, hogy honnan tudhatták Nelliék, hogy otthon vagyok.

– Egy angyal súgta meg, hogy ide kell jönnünk ma este- mondta az unokahúgom, majd átölelt.

Azon a napon a barátok körében, abban a vidám zsibongó társaságban éreztem át újra az ünnepnek azt az igazi meghittségét, amelyet még akkor éreztem utoljára, amikor még édesanyám élt. Attól a naptól fogva egészen másképpen tekintek már a karácsonyra.

Szerző: Kövesi-Hosszu Betti